14.

M. a cukrászdában ült és bodzafagylaltot evett.

„Nem is hívnám én ezt bodzafagylaltnak, inkább bodzás citromfagylaltnak. Pedig olyan nincs. Mármint citromfagyi. Ahogy gyümölcstea sincs.
Nem rossz, nem rossz, de itt ebben a cukrászdában mindig hiányzik valami a cuccokból. A fagyikból és az összes süteményből is. Mintha bátortalanok lennének az ízek terén. Lehet, hogy ezért olyan híresek. Nem azért, de a mézfagyinak is olyan messziről van csak mézíze, mint… Izé, nem jut eszembe semmilyen frappáns hasonlat. Szóval mintha csak mutogatták volna a mézet. Vagy a mézzel van baj. Igazából, ha akácmézből készült, akkor az a gond. Az is csak szemfényvesztés. Édes meg minden, de nem ízes.

Na most lesz ugye P.-nek a születésnapja hétfőn. Hogy kéne azt megünnepelnem? Mert nyilvánvaló, hogy én jól fogom magam érezni ezen a napon. Is. Hogy ő mit csinál és hol, az legyen az ő problémája. Egészen biztosan nem lesz neki pl. kedvenc sütemény az asztalon. Jó, ha ehet valami rendeset. Szerintem abban a régi büdi olajszagú vendéglőben rendel valamit, ahova azelőtt járkált, mielőtt mi megismerkedtünk.
Meg ahogy elnéztem múltkor a boltban, nem néz ki valami jól. Ja, vannak ilyen statisztikák meg kimutatások – angol tudósok, tehát viccesek –, hogy az egyedülálló férfiak mennyire érzik jól magukat. Kb. semennyire. Ez szerintem akkor is úgy van, ha hivatalosan nem egyedülállók, hanem van valami nőszemély a lakásban, de minek. Szóval akkor szerintem még rosszabb a helyzet. És ezt megállapítani nem szükségeltetik semmilyen tudós.
Az biztos, hogy veszek pezsgőt. anélkül nincs születésnap. Vegyek szivart is? P. szereti… De hogy elszívjam? Nincs az az isten. Állítólag pedig az milyen szexi, ha egy nő szivarozik. Biztos. És ha egyedül? Az meg szánalmas, nem?
Azt is hallottam mostanában valahol, hogy a múlt fájdalmas hely. Persze ez nem hangzik megint olyan jól, mint ahogy angolul hangzott, de sebaj. Van benne valami. Főleg, ha valami olyasmi múlthoz ragaszkodunk, ami már a maga jelenében sem létezett. Akkor aztán tuti elég fájdalmas lehet, még illúziónak sem hívnám az ilyet. Kártyavár. És vannak emberek, akik életeket töltenek így. Mindenesetre elég szomorú.
Tehát száraz pezsgő levendulasziruppal. az utóbbi időben rákattantam. Mondhatni. Aztán rántott csirkeszárny. Ugyan nem nevezhető ünnepi ételnek, de ezt szeretjük a legjobban. Még a sütit ki kell találnom. Lehet, hogy nekiállok életemben először kardinálist sütni…?”

13.

M. utóbbi napjai kissé zaklatottra sikerültek. Volt probléma elég: elromlott a kocsi, nem indult be, pedig fontos találkozóra kellett volna mennie. Aztán rigóhordák dúlták a kertet.

„Ezek egészen biztosan az idei első költésből valók. Igazi tinédzserek, csapatostul randalíroznak. Válogatás nélkül felfalnak mindent, ami eléjük kerül, kiráncigálnak minden növényt a cserepekből, szétszórják a földet és valami lila cuccot kennek szét a teraszon. Elegem van belőlük. Nem elég a károkozás, még takarítani is kell utánuk, nem is keveset.”

Plusz tegnap meglátta P.-t bevásárlás közben.

„Micsoda??? Ez meg itt van? Szóval él! Láthatóan, mint Marci Hevesen. Bár Zöld Márton kismiska hozzá képest.
Kíváncsi lennék, hogy itt volt-e egész idő alatt. Simán el tudom róla képzelni, hogy ez már a visszajövési manőver része. Szereti becserkészni a dolgokat. Vagy inkább mint a farkas meg a malackák. De a forrázódástól fél nagyon. Ezt azért tudom róla. De azért a mesebeli farkasnál jóval gyanakvóbb. Tehát csak berakja a lábát az ajtón, de ugrásra készen, hogy bármikor kihúzhassa, elszelelhessen.
Próbál mindig biztosra menni, 100%-ig kiszámolni a végkifejletet. De akkor miért nem ment jósnak vagy valami jövőbelátónak? Persze nyilván nem megy az ilyesmi, mindig vannak bizonytalansági tényezők, de ezeket úgy küzdi le, hogy el sem indul. A legtöbbször. Na de van, amikor kénytelen.
Még jó, hogy nem látott meg. Vagy esetleg igen? Mindenesetre szerencsére nem fulladtam meg és nem jött rám ájulat sem. Sőt inkább pipa lettem. Innentől kezdve figyelnem kell nagyon, mi a következő lépés.”

Pedig mindig ugyanaz a mese vége… Gyanakvás ide vagy oda, a malackák győznek.

12.

Múlt pénteken M. megünnepelte az évfordulót. Már azét, amikor összeismerkedett P.-vel. Újabban mondjuk inkább csak tornak hívta magában.
M. egy évben két évfordulót ünnepelt. A másik egy őszi alkalom volt novemberben. Mindkettő örömtelinek nevezhető.
Ilyenkor mindig vett egy üveg jobb pezsgőt és elkészítette P. kedvenc ételét is: mákos tésztát sok porcukorral és mézzel. P. hidegen is szereti – így képes megenni gyakorlatilag minden egyes nap a mákos tésztát és ipari mennyiségben. Ez is közös volt bennük: sok ételt hajlandók voltak megenni hidegen is. Mondjuk M. sokkal többet, gyakorlatilag bármit a sült húson és a töltött káposztán kívül.
Persze magának is csinált kedvenc ételt, de azért mégis a pezsgőt szerette az egészben a legjobban, azt is levendulasziruppal és egy szál levendulavirággal. És persze az emlékezést.
Aztán elkészítette az egyik kedvenc koktéljukat is: a caiprinhát. Ez szerencsére igen jól illett a májusi meleghez is. Ebből P. igen nagy mennyiséget volt képes mindig meginni. Ezt persze csak M. gondolta, mert mindig dupla adagot kevert egyből neki.
Különben P. egyáltalán nem nevezhető iszákosnak vagy valami ilyesmi. Szívesen megissza a whisky-t és a jobb söröket is, de mindig mértékkel. Meg azokat a koktélokat természetesen, amelyeket M. kever. Igazság szerint P. egyáltalán nem válogatós, ha M. kreálmányairól van szó, legyen az étel vagy ital.
Egyikük sem borrajongó, ez persze nem tartotta őket vissza attól nagy néha, hogy kiüljenek a havas teraszra jól felöltözve és takarókba burkolózva és megigyanak egy pohár jó francia vörösbort. M. mindig szeretett volna igazi beaujolais-t kóstolni…
M, az egésztől nyilván nagyon szomorú lett és azon gondolkodott, vajon P. mit csinál ezeken a napokon. Már ha egyáltalán eszébe jut. Bár az is igaz, ismerte P.-t eléggé ahhoz, hogy ne kételkedjen, mi minden jut az eszébe…

>11.

>M. tegnap este beengedte az esőszagot a hálószobába, míg elment fürdeni. Levendulaillatba burkolózott. Szerette a levendulát minden formában: virág, illatszer, sütemény. De szekrénybe sosem rakta volna. Sehogy nem volt hajlandó legitimizálni a molyok létét.
Közben azon gondolkodott, hogy mióta P. elment, azóta gyakorlatilag automatizmus az élete, mint a járás. Egyik láb a másik után. Egyik nap a másik után. És nélküle száll az idő…

„Ami, ha belegondolunk, nem is olyan egyszerű. Nézzük csak azokat a baleseti sérülteket vagy agyvérzéses betegeket, aiknek újra kell tanulniuk járni, nem megy az olyan könnyen. Szóval akármennyire is úgy tűnik, nem kis energia csak úgy menni.
Májusi eső aranyat ér, de most elég lett volna az esti is. Mostanában, ahogy elhatározom, hogy elmegyek másnap sétálni a környéken, tutira esik az eső. Ezért is kéne egy kutya, hogy kelljen menni sétálni. Kérdés, egy ilyen időhöz az is mit szólna.
A kerti teendők újabban nem merítik ki az energiáimat, bár a húsvét előtti kétnapos maratoni ültetéstől és a kert rendebetételétől azért sikerült alaposan elfáradnom. Meg is mondtam mindenkinek, hogy nem merjen hétfőn a locsolással zaklatni.
Jövőre viszont egészen biztosan lesz magaságyás a kertben. Még rá kell beszélnem valakit, hogy segítsen megcsinálni, egyedül azt talán nem kéne. Bár szerintem szépen komótosan simán menne. Ősszel nekikezdek, tavaszra kész. A keretet is össze tudom ütni, nem lehet az olyan nagy cucc. Az ásást kicsit utálom, főleg ebben a kertben, sóder van szinte mindenütt. Ezért sem lehet csak úgy ültetgetni itt nyakra-főre. Meglátom, hogy megy és attól függően lesz majd két vagy három nagyjából 5-6 m hosszú ágyás.”

>Sünprojekt

>Tegnap felhív a szomszédunk, hogy értünk-e a sünikhez. Mer mért, mi van a sünnel? Azt mondja, nem megy arrébb. Mondjuk neki, él? Igen, merthogy iszik egy vizes tálból, de arrébb nem megy.
Na, erre átmentem megvizsgálni a sünit. Odamentem hozzá, rajta a vizes tálon, valóban nem megy arrébb. Kivettem alóla a vizes tálat, akkor látszott, hogy valami baj van a bal hátsó lábával, de igazából, mintha az egész hátsó részével gond lenne. A bal hátsót konkrétan húzza. Kesztyű a vizsgálathoz. Gömbölyödik, a bal hátsó lábát nem tudja behúzni, petyhüdten lóg. De törés nincs benne. Gondolkodunk, hogy akkor most mit tegyünk. Állatorvos? Ja, persze, vasárnap késő délután. Meg bocs, de annyi pénzünk nincs…
Állatmentő? Ugyan kérem! Nehogymár azt higgyük, itt működik valami hasonló is. Jaja, lehet nézegetni az Animal Planetet meg a Discovery-t meg tévedni, hogy az ilyesmi esetleg egyetemes. Nem, nem várjuk azt a felszereltséget, szervezettséget. De talán az elhivatottságot igen.
Volna nálunk is. Elvileg. Szervezet van. Irodájuk van. Pályázaton nyertek erre a tevékenységre ugye nem kis összegeket.
Kijönni nem hajlandók. Elvégre a sün védett állat, hasznos is. De egy állatmentő szolgálatot ez nem érdekel. Mire nézzük a napot? Semmire. Naivak vagyunk. Hát ez van.
Jó, akkor adjunk neki enni. De mit? Mondom, macskakaját, nem vega a sün, a salátát nem szereti. Meg vizet, azt mindenképp.
Egy farakás tövébe tettük, mellé vizet, macskakaját, kapott elég ijesztő színű lila pulóvert vacoknak. A kajára rámászott, úgy aludt. Ez kicsit gyanús volt, szerintem rendes süni ilyet nem tesz. De hát a sün szívós állat…

Sünprojekt – második felvonás

Na, jó, a süni így nem maradhat. Rendes vacok, odú, lakás nélkül. Tehát házat készítettünk neki.

Mire a ház elkészült, a süni kilehelte a lelkét. Így meg tudtam vizsgálni kissé jobban, külsérelmi nyom nem volt rajta. Viszont volt kullancsa. El tudom képzelni, hogy valami Lyme-kóros fertőzött dögöt szedett szegény össze vagy valami egyéb fertőzést. Vagy valami mérgezőt evett, nem tudni. A lába miatt valami idegrendszeri problémára gyanakszom.
A projekt sajnos nem volt egy nagy siker, jó mondjuk 50%-ban igen. Van sünház. Hátha beleköltözik egy másik.

>10.

>M. igen elégedett volt magával. Ugyanis megtervezte a jövőjét. És azért is, mert így 70+ évesen is van kedve jövőt tervezni a történtek ellenére.

„Van nem egy barátnőm, aki már csak a halált várja, pedig még unokáik is vannak, család, férj meg minden, aztán mégis csak vekengenek mindenen. Nem tudom, mit szólnának, ha úgy lennének egyedül, ahogy én.”

Először is elhatározta, hogy amikor letelik a hivatalos idő, holttá nyilváníttatja P.-t. Ezzel P. fia is egyetértett, ő is nagyon haragudott az apjára az eltűnése miatt. És (az egyszerűség kedvéért) kisP azt akarta, hogy ezen igen szomorú és végleges aktus után – amellyel kizárják az apját az életükből és meggyászolják – lemond a ház ráeső részéről M. javára. Mamikát ugyanis kisP első pillantásra megszerette, amikor P. bemutatta neki.

„Alapvetően rendes gyerek ez a kisP. Bár az is igaz, hogy van az életében olyan ügy, amelyet élő ember fel nem foghat. Van ugyanis egy rettentő némber asszonya. P. ezért mindig csak »az én bolond fiamnak« hívta a háta mögött. Sosem értette, hogy tud egy ilyen nő mellett megmaradni főleg, hogy van más lehetősége.
KisP egyébként azért is akar lemondani erről az örökségéről, hogy még véletlenül se kerüljön a szörnyeteg és családja kezébe semmi, ami az apjáé és az anyjáé volt – most meg az enyém lesz. Szóval azért neki is van egy véleménye a kedves feleségéről, ezért sem lehet érteni, mi folyik ott. De nyilván ilyenekbe nem lehet beleszólni. Meg kisP nem is az az ember, aki csak úgy ripsz-ropsz! elfogadja más véleményét. Emészti a dolgokat évekig, aztán még mindig nem biztos, hogy dönt, és aztán lép is.
P. mindig nagyon szomorú lett, amikor kisP telefonált neki. Ugyanis ezt általában titokban, bevásárlás közben tette. Merthogy kisP egyedül jár bevásárolni, a rém még ennyit sem hajlandó megtenni. Biztos nem fér bele két cigi elszívása meg a pálinkázás/borozás közé. De neki a főzés, takarítás és egyéb dolgok sem férnek bele, a munka meg aztán főleg nem. De nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy vállakozást indítok. Méghozzá olyat, amelyet bárhonnan lehet igazgatni. Ugyanis, ha a hivatalos ügyek lebonyolódnak, megvárom, míg az üzlet már stabilan működik, eladom a házat és kiköltözöm Ausztráliába, esetleg Új-Zélandra. Lesz szép kertem rózsákkal és egzotikus növényekkel – ott nyilván nem egzotikusak. A nappaliban zongora. Kinti kemence és tűzrakóhely, ilyesmi. És a vállalkozást meg kiterjesztem az új lakóhelyemre is.
Mondjuk, a fiam a terveim hallatán konkrétan megzakkant, de nem érdekel. Legyen neki saját élete. Én meg élem a sajátom, ahogy tudom, meg ahogy szeretném.
Tudom, hogy rettentően fog fájni a végleges megoldás, de mit tehetnék? Viszont addig még van több mint 3 év, történhet még bármi…
Viszont az üzletet feltétlenül megcsinálom, azt ez az egész nem befolyásolja. Elvégre egyelőre pár apró egészségügyi problémától eltekintve egészen jól bírom magam. Semmi olyan, amit ne lehetne kordában tartani. Meg vágyom is valami újra, valami értelmes tevékenységre, az építkezésre. Valahogy élni kell. Egyáltalán élni kell.”

>9.

>M. kint ült a teraszon, jó kis napsütés volt. Először rejtvényt fejtett, de miután nagy nehezen kitalálta a „Carmen szerzője” kérdésre a rejtvény készítője szerinti helyes választ, miszerint Maurice Ravel, kidobta a szemétbe az újságot.
Ezután elővette a nagy zsák ajándékba kapott diót és azt törögette. Igazság szerint legszívesebben csak üdögélt volna mozdulatlanul, mert meghúzta a hátát tegnap, estére már az egész jobb oldala fájt, aztán elöl is a bordái között, lélegzetvételre is, úgyhogy inkább elfoglalta magát valamivel, csak úgy üldögélni nem nagyon bírt.

„Kár, hogy állandóan kell ez a levegővétel, basszus, tényleg nagyon fáj. Valami bordaközi izom lehet.”

Közben morfondírozott. Éppenséggel a barátságról. Mióta P. eltűnt, azóta hadilábon áll az emberi kapcsolatok mibenlétével. Főleg mert úgy érezte, a barátai mintha nem nagyon érdeklődnének iránta mostanában. Hétszámra nem kérdezik meg tőle, hogy van. Pedig beszélnek, találkoznak, nevetnek, együtt vannak, de ez a kérdés nem hangzik el… Legalábbis M.-ra vonatkozóan.

„Mert az okés, hogy egy szerelem munka is. Ahogy egyébként az összes emberi kapcsolat, amelyben részt veszünk, nem maguktól működnek. Amit ugye sokan elfelejtenek vagy nem is akarnak róla tudni.
Bár ettől a munkától P. megfosztott, mélyre zártam az érzést, igaz, azért a virtuális szoba virtuális kulcsa a kezem ügyében van, nem vagyok én Kékszakáll, hogy rejtegessem, nyithatónak kell lennie az ilyesminek. Hope never dies until it kills you.
Szóval nem tudom, mennyire kell megújulni egy barátságban, ahogy a szerelmi kapcsolatokról ezt sokan állítják. Mármint hogy meg kell újulni. Vagy például ki tud-e fáradni egy barátság? Nem érzem én ezt, de hátha más igen. És ha így van, mik a jelek vagy a tünetek?
Vagy azon is gondolkodtam már, hogy nekem túl nagyok az igényeim. Pedig soha nem méricskélek, mármint hogy mit kapok és mit adok. Sőt adni jobb. Bár biztos vannak olyan cinikus népek, akik azt gondolják, adni azért szeretnek jobban az emberek, mert akkor azt az érzést kapják, hogy szükség van rájuk. Azzal együtt tényleg nem rossz az. A cinizmus sem.
És szerintem ezt azért nem lehet túlzott igénynek felfogni, hogy néha jólesne, ha tőlem is megkérdeznék, hogy vagyok… Van-e esetleg valamire szükségem. Például arra, hogy mondják meg, nekik mire van szükségük. Azért kitalálni mindig mindent nem lehet.”

>Gardenexpo – beszámoló

>Már az örvendetes, hogy lehet erről a az expóról beszámolót írni. Mert a Konyhakiállításról sajnos nem lehetett.
A Dekor és Mentha blog jóvoltából kaptam a jegyeket, illetve sorsoláson nyertem. Még egyszer köszönöm nekik, valóban jó szórakozás volt.
Igazság szerint azt kaptam, amit vártam. Rengeteg ötletet, a megvalósításukhoz eszközöket és eltehető címeket, szemet gyönyörködtető látványt.
Amit mondjuk nem vártam annyira, az az emberek fegyelmezetlensége volt, ha finoman akarok fogalmazni. Ha nem, akkor az általánosan tapasztalható elképesztő bunkóságot. Több száz ember sorban áll, mert annyi látogatót engednek be, ahányan kényelmesen tudnak nézelődni és vásárolni, de nyilván vannak olyanok, akiknek ez derogál és előre vonulnak. Nem párról van szó, hanem legalább 60-70 emberről. És rohadtul nem zavartatják magukat. Főleg az idősödő asszonyok. Egyébként ezen a hétvégén tényleg mintha az a különleges telihold megzavarta volna a 60+ nénik fejét. Szombaton csak kettő ilyen néni akart felöklelni a kocsijával, ha nem figyelek, összetörik az autómat. Az orchideakiállítás és -vásár területén a mexikói standnál konkrétan félre akart lökdösni egy szintén ilyen korú asszony, merthogy ő már vásárolna. És rikácsol, semmi finom polgári úriasszonyi, a méltóságot már nem is említeném. Mondtuk neki anyukámmal, hogy nyugodjon meg, mert itt üti meg a guta. És mi is vásárolunk, úgyhogy legyen kedves kivárni a sorát.

Itt vettem egy picike jázmint, úgyis mint vásárfiát. Nem szabad ugyanis nekem pénzzel feltankolva (nem mintha elárasztana) ilyen helyekre elvonulni. Ugyanis ha virágot, növényt vagy kerti eszközöket látok, nem ismerek mértéket. Egyébként végre találtam olyan gyártót, aki gondol a kisebb kezű népségre is metszőolló fronton. Jó, nyilván, ha nagyon ráfekszem a keresésre, már biztosan találtam volna, de itt a lehetőség jött elém.
Van náluk elég sok akkumlátoros fűnyíró is, egy olyanra vágyom, hogy ne kelljen a zsinórral küzdeni. A fűnyíró robotról már nem is beszélnék, mert az már tényleg sok, (ha már, akkor egy hasonlóan működő porszívót vennék) szerinem nálunk nem is lenne használható a lejtőkön. Meg egyébként is, szívesen tologatom a fűnyírót.
Egy dolgot hiányoltam csak, a növénymagokat, azt gyakorlatilag csak egy standon találtam, de pont olyanokat, amelyekre nem volt szükségem. Pedig erre készültem, hogy jól bevásárolok mindenféle különleges magot.

Jasminum polyanthum

És miután már megint elfelejtettem feltölteni a fényképezőgép akkuit indulás előtt, tartalékoltam a kattintgatást az orchideákra. Szóval innentől kezdve csak orchideák. Az sem túl sok az említett ok miatt.

Személyes kedvenc.

Marczika-stand. Ennyit sikerült, mert nagy volt tolongás. Szerncsére kb. 5 percnyi távolságra lakom tőlük, majd elmegyek a kertészetükbe.

Az a baj ezekkel az orchideákkal is, hogyha egyszer elkezdi az ember, nincs megállás. Szerencsére ilyen téren elég konstruktív a család, most például télikert tervezés folyik az élmények hatására, igaz, egyelőre csak virtuálisan.

>8.

>Mamika az ebédlőben üldögélt az egyik jeges hideget hozó vasárnapon. Még a reggeli tejes kávéját iszogatta, amikor az elektromos vezetékre egy furcsa mozgású madár szállt le.

„Na, vajon melyik fiókba tettem a messzelátót?
Micsoda??? Egy papagáj! Na, szegény szerencsétlen! Nem neki való ez a −15 °C, az biztos.”

Próbálta kinyomozni a helyi újság szerint nemrég alakult állatmentők vagy -rendőrök telefonszámát, de nem járt sikerrel. Még a polgárőrséget is felhívta.

„Tuti felébresztettem a pasit. De nem olyan nagy baj, elvégre már fél 10 van. Mindenesetre nem fogta, hogy nem az én madaram nem hajlandó lejönni a drótról, hanem csak úgy odaszállt egy tök ismeretlen darab, és nem szeretnék azzal a tudattal élni, hogy miattam fordult le tömbre fagyva onnan.”

Még a szomszédoknak is áttelefonált, hogy nem véletlenül esetleg valamelyik gyerek veszítette el a madarát. De nem.

„Na jó, szórok ki neki napraforgómagot, hátha lejön onnan. Igazából nem is lenne rossz egy papagáj… Azt mondják, okosak nagyon. És ez egészen biztosan nem hullámos – annál nagyobb –, hanem mintha nimfa lenne, de olyat még nem láttam zöldben. Viszont van ilyen narancssárgás folt a szeme alatt.
Vicces lenne egy szép kis kalitkában, lenne mellette ilyen ülőfája (vagy hogy hívják azt a rudat), bár a piszkolást nem díjaznám.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy mostanában állandóan valami állatot szeretnék. Hol kutyát, hol papagájt. Na jó, a papagájban egyáltalán nem lennék biztos. Például erőfeszítést nem tennék, hogy legyen. Így, hogy befogadnám, egész más.”

A dilemma megoldódott, mert hiába szórta ki neki a magot, a papagáj nagy boldogan elszállt. Mamika csak remélni tudta, hogy hazaszállt, és jó helyen van.

>Zúzmara

>

Míg sült a csicsóka a sütőben, gondoltam, jól átfázom, hogy még jobban essen az étel. Ritkán látok ilyen zúzmarát. Az egész kert tiszta jégkirálynős, a több napja tartó sűrű köd megtette a hatását a hideggel együtt.

A tuják szinte ki sem látszanak.